Hód-tavi csata II. előzetes

A Hód-tavi csata összefoglalója Szenti Tibortól

A 13. század Vásárhely történelmében különös változásokat hozott. Itt van mindjárt a két szomszédos, talán egykor megerősödött klánok templomos faluközösséget alkotó településének: Hódnak és Vásárhelynek a létezését bizonyító, a század első harmadából származó okirat, amelyben mint földesúri vagyont már névvel jelölték.

A Kárpát-medencébe ugyancsak a 13. század első felében tört be a mongol nomád lovas nép hadereje és tatárjárás névvel került történelmünkbe. Ekkor a Vásárhely középkori határába települt falvak jó része elpusztult. A templomos helyek közül talán azok maradhattak meg, amelyek falai ellenálltak, és a gyorsan továbbrohanó rablóhordáknak nem volt ideje a bennszorult lakosság kiéheztetésére. Az aulkertes kis települések mind áldozatul estek.

A harci események ezzel nem értek véget. A tatárjárást a megmaradt lakosság lassanként kiheverte. Falvaikat újjáépítették és továbbfolyt a termelőmunka. Közép-Ázsia pusztáiról indulva, a népvándorlás egyik utolsó hullámaként, főleg a már letelepült népek által Keletről Nyugat felé szorítva határainknál megjelentek a velünk rokon népnek számító, őstörök-ági, még mindig nomád lovas, katonai életmódot folytató kunok. Be-betörtek a letelepült, mezőgazdasági életmódot folytató magyar területekre, ahol éppen úgy, mint a kalandozások korában eleink, raboltak, fosztogattak, gyilkoltak.

IV. vagy Kun László volt a király, akinek - mint a neve is jelzi - szeretői révén is kedvesek voltak a kunok, és jó darabig tűrte a számára rokonszenves idegen népesség garázdálkodását. Talán őseinek nomád vére lüktetett ereiben, és föltámadt benne a nosztalgia régi "dicsőségeink" iránt. A magyar nemesek, akiknek a kunok a birtokait pusztították, kevésbé voltak türelemmel, és a királyt egyre jobban sanyargatták, hogy vessen véget betöréseiknek. 1282-ben, amikor március, május környékén a kunok Oldmur vezetésével ismét nagy sereggel özönölték el a Dél-Alföldet, és Hód, Vásárhely környékét fosztogatták, a király Erdélyben tartózkodott seregével. Vazallusainak nem tudott tovább ellenállni, és kénytelen volt elindulni, hogy megvívjon a kunokkal.

A történészek sokáig két pártra oszlottak. Egyik része azt állította, hogy a csata Erdélyben volt. Csakhogy ebben az országrészben egyetlen Hód nevű középkori tavat sem tudtak kimutatni. Ilyen egyedül Vásárhely és Hód község határában terült el. Ma már - néhányan talán kelletlenül, de - elismerik, hogy a Hód tavi csata itt volt a Hód-tó partján, a mi mostani városunk és Szent Adorján mártír (ma Mártély) község között.

Szeremlei Császár Sámuel történeti monográfiájában igen részletesen beszámolt az ütközet eseményeiről. Fölhasználta hozzá a csata föltételezett színhelyein talált fegyver- és emberi csontmaradványokat. Paraszt adatközlőim beszámoltak arról, hogy Mártély alatt a tiszai gátépítéskor elbontott halomból, mint "építőanyagot" kocsiszámra hordták az emberi csontokat a gátba.

Szeremlei azt írta, hogy a kunok több összecsapás közben lassan vonultak a Tisza felé. A hadiszerencse váltakozott. A magyar sereg egyáltalán nem volt fölényben, sőt az egész napos csatározásnak voltak olyan kritikus szakaszai, amikor az ellenfél közelebb állt a győzelemhez. A kunok még mindig a régi lovas-nomád harci technikát gyakorolták, amelyet mi már elfelejtettünk. A harcmodorunk és a fegyverzetünk is gyökeresen megváltozott ahhoz, hogy ugyanazzal a csapásméréssel küzdjünk, mint ők. A kunok könnyű lovasokként gyorsan tudták helyüket változtatni, meghátrálást színlelni, távozóban a ló hátáról visszafordulni, és a visszacsapó íjakkal az üldözőket jókora távolságból meglőni. Ez lett a végzetük is. Az utolsó, mindent eldöntő csatában a Tisza akkori ártere körül heves nyári zápor tört ki, amely eláztatta az íjak állatinakból készült idegeit. Azok megnyúltak, rugalmatlanokká és harcra alkalmatlanná váltak. Kun László serege ekkor végleg fölülkerekedett. A csata, egyszersmind a kunok sorsa végleg eldőlt.

Egész magyar hadtörténetünk eddigi legnagyszerűbb fejezete volt a Hód tavi csata, amelyre mi Vásárhelyiek büszkék lehetünk. Ebben az időben a 13. század és az európai lovagkor végén vagyunk. Vizsgáljuk meg, mi történt a középkorban egy idegen országba hívatlanul betört, fosztogató sereggel, ha legyőzték? A fegyverrel harcolókat kíméletlenül legyilkolták. Korábban a kelták ellenfeleiknek még a fejét is levágták, és a nyereg mellé tűzték. A koponyákat később sem temették el. Ez is a megszégyenítés egyik módja volt. A harcosokkal érkezett lakosságot, a kiszolgáló személyzetet, családtagokat megcsonkították, tüzes vassal megbélyegezték. Ne feledjük, hogy a rabszolga kereskedelem a "művelt Európában" még a 17. században is természetes "áruközi kereskedelmi kapcsolatnak" számított. Gondoljunk csak a Pozsonyban elítélt, és szörnyű körülmények között Velencébe, majd Nápolyba elhurcolt reformált vallású prédikátorok és tanítók sorsára.

Ezzel szemben hogyan viselkedett a magyarság a legyőzött kunokkal? Letelepítette őket. Földet, vele hazát és családjaiknak megélhetést biztosított. Vérszerződés nélkül még házastársat is csereberéltünk. Ez a testvéri kéznyújtás az öldöklő harcok és az előző rablótámadások után szinte naiv tettnek számított. Mindenesetre, a korabeli Európa megrökönyödve, hol bosszankodva, hol nevetségesnek tartva fanyaloghatott rajta. Befogadó képességünk, humánus cselekedetünk máig példát adna a világnak, ha ránk figyelnének.

Mi történt a csata után közvetlenül a kunokkal? Kisebb részük, akik nem voltak hajlandók áttérni a földművelő életmódra, visszavonultak Kelet felé, amerről jöttek. Ők el is tűntek, szétmorzsolódtak a "népek tengerében". Nagyobb részük vállalta a letelepülést. Elszállásolásuk már nem a magukkal hozott jurtokba történt, hanem a művelésbe kapott földjeiken éppen olyan földházakat építettek, mint a már itt lakó magyarok, és meg kellett keresztelkedniük.

Az is nyilvánvaló, hogy letelepítésük nemcsak a Duna-Tisza között, illetve a Tiszántúlon Karcag környékén ment végbe, hanem éppen a hely adottsága miatt legtöbben Vásárhely környékén kaptak szállást. Ezt a föltevésemet a legkiválóbb magyar turkológusunk, a tragikus körülmények között elhunyt és a kazah Alma Atában eltemetett Mándoki Kongur István erősítette meg, aki rendszeresen járt Vásárhelyre ide származott családtagjait látogatni, és antropológiai vizsgálatokat végezni.

Jellemző elődeink nagyfokú kun keveredésére, hogy a Tolnai Világlexikon két világháború között megjelent kötetének egyikében a "magyar típus" bemutatására hódmezővásárhelyi gazdaportrét közölt: kugligolyóra emlékeztető, kerek formájú fejjel, horgas sasorral, akár az őstörök népeknél máig látni; pergamen sárga bőrrel és kissé mongolid jellegű szemmel. Megannyi idős adatközlőm, a "vérbeli vásárhelyi magyar parasztok", illetve a régi gazdacsaládból származók, máig magukon viselik ezeket az embertani jeleket.

A kunok tehát beilleszkedtek. Nekünk köszönhetik, hogy e már késői történelmi korban, amikor minden vidéken letelepült, országot foglaló népek éltek, ők is hazát leltek. Megőrizhették kun tudatukat és származásukat.

Forrás: Szenti Tibor  Vásárhelyi Emlékeim